A gazdasági válság kapcsán leginkább azzal foglalkozik mindenki, hogyan is lehetne mielőbb kilábalni belőle, megfelelő válságkezelési módszereket választottak-e az érintett államok, illetve, hogy kik is a felelősei a válság kirobbanásának. Marc Ladreit de Lacharrière október végén megjelent, A minősítés joga című könyvében felfedi az olvasók számára a gazdasági válság másik arcát is. Azaz bemutatja, hogy a hitelminősítő intézetek és egyéb nemzetközi pénzügyi szervezetek miképpen is vélekednek a válság okairól és az államok vezetőinek felelősségéről.  Vajon ki akarja a hitelminősítő intézetek halálát? Miért gondoljuk azt, hogy ők az egyetlen felelősei az európai államadósság-válságnak? Hogyan lehet az, hogy nem látták előre az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkanását? Tényleg ezen intézeteknek kell szemrehányást tennünk azért, hogy az eurózóna válsága súlyosbodott? Mi a hitelminősítő intézetek tényleges szerepe? Valóban ők a valódi bűnösei a válság kirobbanásának, vagy csak bűnbakok, akiket szívesen vádolnak államvezetőink? És mi lesz akkor, ha az euróövezeti válság tíz évig vagy még tovább fog tartani? Számos olyan kérdés, amelyet már feltettünk magunknak, de az egymásra mutogatás közepette még nem kaptunk egyértelmű válaszokat. A könyv talán egy lépéssel közelebb visz minket a jobb megértés felé.

A könyvet Franciaországban azért is kíséri nagy érdeklődés, mert Nicolas Sarkozy volt az első államfő, aki először nevezte meg az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkanásának felelőseit. Ladreit de Lacharrière szerint a francia államfő kiváló érzékkel ragadta meg az alkalmat arra, hogy elhárítsa a felelősséget az államvezetésről.  Az Egyesült Államok gazdasága 2008-ban valóban nagyon gyenge lábakon állt. Henry Paulson amerikai pénzügyminiszter azon személyes álláspontja a válságkezelés tekintetében, miszerint  minden zökkenőmentesen fog zajlani, és ennek megfelelően továbbra is ragaszkodni kell az olyan "hagyományos" válságkezelési módszerekhez mint például a bankok feltőkésítése, nem bizonyult éppen a legbölcsebb elgondolásnak.  Az amerikai hatóságok rossz döntések sorozatát hozták meg, mégis az európai országok reakciói lepték meg leginkább őket. Sokan úgy gondolták, hogy egy buzgó államfő, aki szeretné figyelmeztetni a nyilvánosságot a közelgő "veszedelemre", sürgősen összehívatja a G4-ek konferenciáját, és követeli az Egyesült Államok kormányától, hogy nyugtassa meg a pénzügyi piacokat, visszafogva az amerikai jelzáloghitelezést. Ez lehetővé tette volna, hogy a válság ne fajuljon el, és hogy a gazdasági növekedés ilyen nagy mértékben ne essen vissza.

Ladreit de Lacharrière könyvében rámutat arra, hogy Nicolas Sarkozy ekkor Wolfeboro-ban (Egyesült Államok) nyaralt, és nem tett mást, mint küldött egy - az Élysée palota gazdasági csoportja által írt - levelet Angela Merkel-nek, és csak "finomkodott" a válság európai hatásait illetően a különböző televíziós csatornákon és sajtóorgánumokban tett nyilatkozatai során. A pénzügyi világ szereplői igencsak meg voltak döbbenve azon, hogy a francia államfőt milyen rosszul tájékoztatták tanácsadói a válság okairól és annak várható következményeiről. Nem is említve azt a sok ostobaságot, amellyel megtöltötte az illúziók tengerét: "a piaci mozgások tartósan nem lesznek hatással az egyébként stabil európai gazdaságok növekedésére". A makrogazdasági törvényszerűségek ismeretében azonban még mindig érthetetlen az Élysée palotának a világméretű válság várható kirobbanására tett reakciója. A gazdasági tanácsadók egyértelműen a valós gazdasági helyzetről való tudatlanságukat bizonyították, amikor azt javasolták Sarkozy-nek, hogy nyilatkozataiban "jelentéktelen gazdasági zavarként" interpretálja a problémát, pontosabban fogalmazva, hogy mondja azt, "csak egy amerikai válságról" van szó. A könyv számos példa mellett kiemeli Sarkozy-nek a CQFD folyóiratban tett nyilatkozatát is: "Nem értem, miért érintené ez a válság az európai gazdaságot. Európának, különösképpen Franciaországnak nincs miért aggódnia a gazdasági növekedését illetően, hiszen az Egyesült Államok és Európa egymástól független gazdasággal rendelkezik. Az európai reálgazdasággal minden rendben van." Pedig ha a francia elnök tanácsadói alaposan megvizsgálták volna a válság valódi okait, Sarkozy - Giscard d'Estaing-hez hasonlóan - mindenféle mellébeszélés nélkül kijelenthette volna, hogy "az amerikai válság tulajdonképpen a nagy gazdaságok egyensúlyi anomáliáira vezethető vissza". Emellett figyelembe kellett volna venni a világ pénzügyi szervezeteinek kritikáit is, amelyek szerint "a kormányok az elsődleges felelősei a jelenlegi válság kirobbanásának, mivel nem alkalmaztak olyan megfelelő korrekciós mechanizmusokat, amelyeket a hasonló jellegű 1994-es mexikói és 1997-es ázsiai válságok során már bevetettek". Nicolas Sarkozy-nek első nyilatkozataiban meg kellett volna bélyegeznie az amerikai politikát azért, mert azt pusztán a gazdasági növekedés mesterséges fokozása vezérelte, amikor engedte a jelzáloghitelezés túlpörgését. Kritikával kellett volna illetnie az amerikai befektetési bankokat, akik kockázatos pénzügyi befektetéseket dobtak piacra. Sarkozy tanácsadói minden bizonnyal tisztában voltak azzal, hogy az európai pénzügyi intézmények jelentős összegeket fektettek be a tengerentúlon, hiszen ott volt közöttük François Pérol is, aki az egyik legbefolyásosabb befektetési bankár volt akkoriban. Érdekes megjegyezni, hogy a francia államfő a német kancellárnak írt levelében nem említi egy szóval sem a befektetési bankokat, míg a kereskedelmi bankoknak a hitelpiacok zavartalan működésében játszott szerepét és felelősségét kifejezetten megkérdőjelezi.

A Fitch elnöke őszintén bevallja, hogy el volt hűlve Sarkozy Merkel-hez szóló levelének tartalma láttán, nem is beszélve a francia elnök első nyilatkozatairól. "Reméltem, hogy az Audace créatrice-díj átadóján tudok majd beszélgetni a francia államfővel. Aznap a ceremónia előtt az irodájában fogadott. Örültem is a vissza nem térő lehetőségnek, hogy végre személyesen hívhatom fel a figyelmét a probléma lényeges elemeire. De bevallom, nagyon rossz emlékeket őrzök erről a beszélgetésről. Nicolas Sarkozy azzal indított, hogy nem érti, miért olvasom a Les Echos című gazdasági folyóiratot. Ezzel is egyértelművé tette, hogy lehetetlen vele a jelenlegi gazdasági helyzetről beszélni. Ez négy hónappal az elnökké választása után történt, és egy diadalittas, magabiztos és ellentmondást nem tűrő Nicolas Sarkozy-vel ültem szemben, aki senkire sem hallgatott magán kívül. Ez volt az első és utolsó négyszemközti találkozásunk" - emlékszik vissza könyvében Ladreit de Lacharrière. De hiába nyomta meg a vészcsengőt François Fillon is, nyilvánosan kijelentve, hogy "egy csődközeli helyzetben levő állam miniszterelnöke". A vérbe borult arcú Nicolas Sarkozy-től kiadós fejmosást  kapott, fejéhez vágva, hogy semmit nem ért a jelenlegi helyzetből. Végül csak Fillon-nak lett igaza, és a franciák ezt remélhetőleg nem felejtik el. Az Élysée palota álláspontja csak Xavier Mousca, a nemzetközileg elismert gazdasági és pénzügyi szakértő 2009-es érkezésével változott. Mennyi elvesztegetett idő! És micsoda különbség mutatkozik az amerikai és a jelenlegi európai válság - mind politikai, mind gazdasági - megítélése között! Míg Sarkozy az előbbit kifejezetten rosszul kezelte, addig az utóbbinál olyan mértékű tisztánlátásról és energia-ráfordításról tett tanúbizonyságot, amelyet - őszintén szólva - senki nem várt tőle.

A könyv tulajdonképpen kemény kritikákat megfogalmazó elemzése az elmúlt évek francia gazdaságpolitikájának, amelyből itt csak ízelítőt adtunk. Olykor kicsit szkeptikusan merültünk el Ladreit de Lacharrière érvelésrendszerében, főként ami a befektetési bankárok tisztára mosdatását illeti, ám a könyvet - szemben számos, ilyen témájú, száraz gazdasági elemzéseket tartalmazó írással -  a  személyes hangvétel, valamint a saját élményekkel tarkított történetek olvasmányossá teszik az "egyszerű" ember számára is. Reméljük, hamarosan magyar kiadás is lesz!

2011. május 14-én egy addig gondosan felépített politikai pályafutás véget ért. Arra, hogy Dominique Strauss-Kahn politikai összeesküvés áldozata lett, vagy tényleg bűncselekményt követett el, a mai napig nem kaptunk egyértelmű választ. Az összeesküvés-elméletek alapjául számos megválaszolatlanul maradt kérdés szolgál. Tény azonban, hogy a volt IMF vezér jogi felelősségét mindezidáig egy esetben sem állapították meg. A Le Point magazin e heti számában Dominique Strauss-Kahn az elmúlt másfél év történéseinek a magánéletére gyakorolt hatása mellett nyilatkozik arról is, hogy személy szerint ő hogyan is mentené meg az eurót. 

Nézete szerint egy monetáris unió logikája megkívánja, hogy mivel csak egy közös pénz létezik, csupán egy egységes kamatlábra van szükség. Ez volt a Maastrichti Szerződés egyik feltétele is: azok az országok, akik az euróövezethez kívánnak csatlakozni, konvergens kamatlábbal kell, hogy rendelkezzenek. Jelenleg ugyanis a kamatok az egyes tagállamokban jelentősen eltérnek egymástól. Franciaország, Németország és Hollandia soha nem tudott még ilyen olcsón hitelt felvenni, míg Spanyolország, Olaszország vagy éppen Görögország esetében éppen ellenkező a helyzet. Ez az oka a nagy mértékű instabilitásnak, amely arra készteti a nemzetközi szereplőket, hogy kimondják: "az euró nem fogja sokáig bírni". A volt IMF-vezér szerint tehát meg kell szüntetni a hitelkamatok divergálását. Lényegében ezt tükrözi az eurókötvények kibocsátására vonatkozó javaslat is. De ez a lehetőség már előzetesen feltételezi, hogy a tagállamok egységesen elfogadják a felelősség megosztását az államadósság-válságot illetően. Ugyanakkor éppen ez az, amit a németek egyértelműen elutasítanak.

Strauss-Kahn szerint az egész euróövezeti válság megoldását az szolgálná, ha végre a helyükre kerülnének a hatékony monetáris unió elemei. De hogyan? El kell fogadni azt a tényt, hogy a németek és a franciák igen olcsón tudnak hitelt felvenni. Németország és Franciaország hasznot húz a válságból, hiszen a Mediterráneum tagállamainak csődközeli helyzete és az eurózóna szétszakadása miatti félelem nyomán megnőtt a kereslet az utolsó biztos pontok között számon tartott német és francia állampapírok iránt. Ezek hozamai rekordalacsony szintre süllyedtek, így Berlin és Párizs rendkívül olcsón tudja refinanszírozni államadósságát. Ráadásul a piaci szereplők a hitelminősítők által megállapított befektetési fokozatokhoz igazítják gazdasági döntéseiket, lehetőséget adva ezzel a jobb minősítéssel rendelkező országok számára, hogy olcsóbban jussanak hitelhez, mint normális körülmények esetén. Az amerikaiak ezt a jelenséget - a hitelminősítők esetleges előrejelzései miatt - winfull game-nek hívják. Az ebből származó haszon tulajdonképpen egy nem várt nyereség, ami véletlenül talál gazdára.

Számos vezető politikus ujjongott, hogy soha még ilyen olcsón nem tudtak hitelhez jutni. Csak hát másfelől éppen ez a baj. Mindez az eurozóna instabilitásának, a bizalomhiánynak és a gyenge gazdasági növekedésnek köszönhető. Hogyan lehet enyhíteni a súlyos következményeken? Strauss-Kahn szerint Európa csak úgy tud gyorsan kilábalni a válság okozta ördögi körből, ha egy "közös perselybe" rakják a  magasabb befektetési fokozattal rendelkező országok állampapírja iránt megnőtt keresletből származó nem várt nyereséget annak érdekében, hogy a bajba jutott országok számára nyújtott hitelek kamatait csökkenteni lehessen. Számításai szerint ha Németország 150 bázisponttal, Franciaország pedig 100 bázisponttal járulna hozzá ehhez a "közös perselyhez", akkor az olyan országok, mint Spanyolország vagy Olaszország számára nyújtott hitelek kamatai akár 4% alá is szoríthatók tíz év alatt. Egy ilyen kamatszint mellett pedig ezeknek az országoknak az államadósság-finanszírozása is fenntartható lenne, így nem kellene az eurózóna felbomlása miatt aggódni, a megnövekedett befektetői bizalom pedig növekvő pályára állítaná a gazdasági növekedést. És mindezt anélkül, hogy a tagállamoknak strukturális reformokat kellene végrehajtaniuk, vagy éppen a költségvetési szuverenitásukról kellene lemondaniuk. Nem is beszélve arról, hogy mindehhez nincs szükség különböző nemzetközi szerződések megkötésére....

Elérkezett a hét, amikor Franciaországnak döntenie kell, ratifikálja-e vagy sem az Európai Fiskális Szerződést. A tét nagy. A Szerződés jelenleg az egyetlen európai válasz a gazdasági és pénzügyi válságra, Franciaországnak pedig meghatározó európai gazdaságként határozottan kell állást foglalni az "új" Európa felépítését is célzó válságkezelést illetően. Ahhoz, hogy a Szerződés ratifikációjával és annak jövőbeni hatásaival kapcsolatos dilemmákról teljeskörű képet kapjunk, az eddig megismert szélsőbaloldali, kormánypárti és ellenzéki álláspontok mellett, fontos megismerni egy európai álláspontot képviselő személy véleményét is.  

Daniel Cohn-Bendit szerint elérkezett az idő, hogy az európai országok felülemelkedjenek a  nemzeti politikai vitákon és egységet alkotva tegyenek meg mindent azért, hogy Európa gyorsan megoldja a válság okozta problémákat. Franciaország rossz gyerek módjára felugorhat a székből azt mondván, hogy elítél minden megszorítást követelő intézkedést, de a recesszió valójában mindennek az ellenkezőjét kívánja meg. Az ország az Európai Unió egyik nagyhatalmaként nem várhat addig, amíg az európai gazdaságok látványosan el nem süllyednek a munkanélküliség, a szegénység és a kétségbeesés tengerében. Cohn-Bendit szerint Európa addig nem képes hatékonyan kezelni ezeket a szociális kérdéseket, amíg mindenki a brüsszeli buborék kipukkadására vár. Tisztában kell lenni azzal, hogy sem a Merkozy szerződés, sem a megszorítások nem okai a válságnak. Nagy-Britannia például nem részes állama a Szerződésnek, mégis kénytelen megszorító intézkedéseket tenni. Talán az euró elhamarkodott bevezetése lenne a kiváltó ok? Magyarország eurozónán kívüli ország, mégis súlyosan érinti a gazdasági válság. Vagy keressük az okokat az európai gazdaságok versenyképességének hiányában? Ha Németország példáját nézzük, nyilvánvaló, hogy a német gazdaság éppen félúton van a recesszió felé, hiszen gazdasági növekedési modellje mély gazdasági egyenlőtlenségekre épül és más európai gazdaságok fogyasztásának csökkenése alapvetően fogja megrendíteni a német gazdaságot. 

Cohn-Bendit azt az álláspontot képviseli, hogy a gazdasági és pénzügyi válság oka jelentős mértékben a kis gazdaságok egoizmusa, azaz az európai államok képtelenek önálló gazdaságként működni. Az adóverseny Írország, Hollandia és a balti államok között, a német kompetitív dezinfláció, a laza költségvetési politika Franciaországban és Portugáliában, a korrupció elhatalmasodása Görögországban, vagy éppen a könnyített hitelezési metódus Spanyolországban. Ezek mind tetten érhető bizonyítékai az európai társadalmak és gazdaságok kölcsönös függésének elutasítására. A Szerződés ratifikációja nem csak a francia kormánypárt koherenciájának kérdése, hiszen a képviselők nyilván meg fogják szavazni a költségvetési megszorításról szóló törvény, hanem egyben európai szintű válaszadás is. Franciaország legfontosabb feladata jelenleg az, hogy a politikai életben mindenkit a Szerződés ratifikálása mögé állítson. Talpraállás, befektetés-ösztönzés, adóharmonizáció, szolidaritás. Ezekre van most szükség ahhoz, hogy Európa kilábaljon a válságból. A Szerződés ugyan nem ad konkrét válaszokat a gazdasági válságra, hiszen csak a fiskális fegyelemről beszél. Ugyanakkor a tagállamok szolidaritását hivatott kifejezni a bajba jutott országok felé, amely elsősorban nem az absztrakt európai értékek, hanem a gazdaságok közötti konvergencia miatt szükségszerű. Franciaország pedig a ratifikálással megteheti az első lépést a válságból kivezető úton, példát mutatva a többi tagállam számára.  

Néhány nappal a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank Közgyűlésének tokiói ülése előtt Christine Lagarde, a Valutaalap elnöke újabb felhívást intézett az európai országok felé, amelyben azt kéri, hogy az eurózóna válságát minél előbb oldják meg. 

Lagarde: - A Valutaalap célja nem az, hogy megszorító intézkedések sokaságát kényszerítse ki az államoktól. Éppen ellenkezőleg: szeretnénk a bajba jutott államokat tartósan talpra állítani önállóságuk visszaszerzése érdekében, hogy képesek legyenek arra, hogy saját magukat finanszírozzák a pénzügyi piacokon. A gazdasági növekedés és a megszorítás egymással összeegyeztethetetlenek. Vannak olyan eszközök, amelyeket annak érdekében kell alkalmazni, hogy azok elősegítsék a gazdasági növekedést lehetővé tevő körülményeket. Ehhez pedig elengedhetetlenek bizonyos strukturális reformok. A jelenlegi helyzetben a legkényesebb pont azon közkiadások szintjének megőrzése, amelyek a leghatékonyabbnak bizonyulnak a gazdasági növekedés beindításához. Ugyanakkor, ha a kiadáscsökkentés elkerülhetetlen is, akkor is figyelni kell arra, hogy a fennmaradó összegek a hátrányos helyzetben levő társadalmi rétegek megsegítésére (védelmére és fogyasztásuk ösztönzésére) irányuljanak.

- Véleményem szerint jelenleg olyan helyzetben vagyunk, hogy a nemzeti választások csekély hatással vannak az európai válság megoldására. Senki nem rendelkezik az idő luxusával, hiszen tényleges vészhelyzettel állunk szemben. Az Európai Központi Bank azon legutóbbi döntése, miszerint a bajba jutott uniós országok adósságait felvásárolja, alapvető fontosságú. Vigyázni kell azonban arra, hogy ezen intézkedés hatásai ne fulladjanak ki azelőtt, hogy az Európai Unió és az eurozóna megerősödése érdekében folytatott munka befejeződne. 

- Nem hiszek abban, hogy fennállna az eurozóna felbomlásának veszélye. Úgy gondolom, hogy az alkalmazott megoldási módszerek költségei az idő múlásával arányosan emelkedni fognak. Ha az európai országok mind nemzeti, mind közösségi szinten gyorsan cselekednek, a válságból való kilábalás dinamikusabb lesz. 

- Az Európai Központi Bank független intézmény. Természetesen a két szervezet között állandó párbeszéd zajlik, de a bajba jutott országok államadósságával kapcsolatos döntések meghozatalakor egyenlő félként kezeljük az európai kollégákat. Sohasem fogalmaztam meg ilyen kérést az Európai Központi Bank felé. Ami Görögországot illeti, a kilátástalan helyzetből való kilábalásra vonatkozó programok még kidolgozás alatt állnak, és intenzív tárgyalások folynak a költségvetési és finanszírozási szempontokkal, a strukturális reformok végrehajtásával, illetve az adósság fenntarthatóságával kapcsolatosan. 

- Aki ilyet állít, az egyáltalán nem értékeli a görögök eddig tett hatalmas erőfeszítéseit. Görögország három év alatt 9%-ra csökkentette a költségvetési hiányt. Ez pedig igen figyelemre méltó. Továbbá fontos reformokat hajtottak végre a nyugdíjak és a bértárgyalások terén. Tehát igen sok minden megváltozott. És ne feledjük: Görögország egy nagyon kilátástalan helyzetből igyekszik felállni. Jelenleg a görög kormány nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy a válsághelyzetből kivezető úton haladjon tovább az ország. Tudják, hogy bizonyítaniuk kell. Ugyanakkor Görögország az eurozóna részét képezi, ami ezen a ponton a többi részes tagállam jövőjét is igencsak behatárolja.

- A Valutaalap készséggel segít minden olyan részes államának, amelyik azt kéri. Kifejezetten elégedettek vagyunk azzal, ahogyan Spanyolország átszervezte a nemzeti bankrendszert. Ezt az átszervezést kell tovább folytatni és végrehajtani. A költségvetési tervezetet illetően jelenleg arra várunk, hogy több adattal rendelkezzünk. Ha Spanyolország mégis segítséget szeretne, számos eszközzel be tudunk avatkozni: például meghallgatások biztosítása, az európai partnerekkel megtárgyalt reformok igazolása útján - mindezt anélkül, hogy a szervezetünk részt venne a finanszírozásban. Viszont ha szükséges, szerepet tudunk vállalni ez utóbbiban is. Ahogyan a Valutaalap képes komolyan követelni a reformok végrehajtását, úgy tud rugalmas is lenni a beavatkozás feltételeit illetően. 

- A két szervezet beavatkozási szintje eltér egymástól. Az Európai Központi Bank működése a tagállamok monetáris politikája körébe tartozó funkcióinak átruházásán alapul. Vagyis nem kínál egyfajta "segítő" szerepet a költségvetés és a fizetési mérleg egyensúlyának biztosítása számára. A Valutaalap működése azonban az egyes országok számára mindezekkel a kívánalmakkal összeegyeztethető és valódi kiegészítő segítséget nyújthat. 

- A szervezet egyik alapelve, hogy egyforma segítséget nyújtson minden részes állam számára. Kizárt, hogy az egyik országot jobban segítsük, mint a másikat. Ennek megtartására pedig különösen figyelni kell, hiszen ez az alapja a Valutaalap hitelességének. Thaiföld vagy Indonézia esetében például erős programokat tettünk le az asztalra, azonnali és hatalmas erőfeszítések megtételét kérve egy relatíve rövid időtartamon belül. Ennek sikere annak volt köszönhető, hogy a környező országok gazdasága növekedési pályán maradt. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a gyors talpraállásuk. Európában az aktuális helyzet teljesen más: a programok kiterjedtsége és megvalósításuk időtartama kiigazításra vár.

....

A tegnapi közszolgálati rádióadás a közszolgálati média sztrájkja miatt elmaradt és az európai megszorító politikát illetően a kormány álláspontját képviselő Pierre Moscovici-vel tervezett interjúra sem került sor, de a francia Nemzetgyűlésben nem állt meg az élet. A képviselők számos olyan kardinális kérdés felvetésével vitatták meg a ratifikáció szükségességét, mint: Az Európai Fiskális Szerződés ratifikációja alkotmányos "kényszerzubbonyba" öltözteti Franciaországot? A ratifikáció mindenképpen azt jelenti, hogy az államnak le kell mondania a költségvetési szuverenitásról? Szükség van-e egyáltalán az euró megmentésére? A mostani európai mentőcsomag tényleg megoldja a jövőbeni problémákat? A válaszokat illetően nincs egyetértés egyik politikai párton belül sem, ezért különösen fontos, hogy  a képviselők a szavazás előtt részletekbe menően tárgyalják meg a lehetséges választási alternatívákat és azok következményeit.

A keddi ülésnapon Jean-Marc Ayrault miniszterelnök áttekintést adott a kormány jelenlegi álláspontjáról az Európai Fiskális Szerződést illetően. Beszéde során hangsúlyozta, az Európai Unió számára az első és egyben legfontosabb kihívás az, hogy megfelelő és gyors választ adjanak az eurozóna diszfunkcionalitására, mivel bebizonyosodott, hogy a pénzügyi stabilitás megteremtését célzó eddigi programok nem elegendőek a pénzügyi piacok megnyugtatásához. Ennek érdekében meg kell találni az egyensúlyt a gazdasági növekedést előmozdító módszerek és a költségvetési megszorítás eszközének alkalmazása között, hiszen nem létezik "szolidaritásmentes" Európa. A francia kormány álláspontja szerint az eurozónának rendelkeznie kell olyan közös költségvetési és pénzügyi eszközökkel, amelyek hatékonynak bizonyulnak a külső behatásokkal szemben és lehetővé teszik a bajba került országok számára, hogy felülkeredve a nehézségeken növekedési pályára állítsák gazdaságukat. Az európai stabilitási mechanizmusnak jelentős szerepe van a bankválság megoldása terén. Ennek kapcsán a miniszterelnök kifejtette, hogy a francia kormány az adósságállomány egy részének eurokötvények kibocsátásával történő egyenlő megosztását mint a jelenlegi válsághelyzet egyik megoldási lehetőségét preferálja. Emellett más európai tagállamokhoz hasonlóan osztja azt a nézetet is, miszerint elérkezett az idő, hogy Európában új bankjogi szabályozással szétválasszák a bankbetétek kezelését és a banki kockázati tevékenységeket elősegítve ezzel azt, hogy a pénzügyi világ tevékenysége az adott ország gazdasági növekedését szolgálja a spekulációs manőverek helyett. Ayrault véleménye szerint az ezt követő lépcső a "szociális" Európa megteremtése lehet, ahol Európának vérre menően kell küzdenie a munkanélküliség további növekedése ellen. Franciaország a jelenlegi helyzetben az oktatás és a képzés fejlesztésére koncentrál, ami annyit jelent, hogy a miniszterelnök tegnapi nyilatkozata során ígéretet tett az ERASMUS programban való részvételi lehetőségek kiszélesítésére, elsősorban a szegényebb családok számára... (Hűűű...)

Ma reggel erre a beszédre reagált szóban François Fillon, a francia jobboldal legnagyobb pártjának vezetője számos kifogás mellett kifejezve egyetértését a Szerződés ratifikációját illetően. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a Patkum európai szintű megfogalmazására Nicolas Sarkozy és az ő regnálása alatt került sor. A korábbi miniszterelnök azonban úgy gondolja, hogy Jean-Marc Ayrault a valós helyzetnek ellentmondó üzenetet fogalmazott meg azzal, hogy kijelentette, az Európai Fiskális Szerződés ratifikálása nem jár az állami kiadások visszafogásával. Véleménye szerint a Szerződés egy szükséges kompromisszumon alapul, miszerint azért van szükség rá, mert vissza kell szerezni az euróövezetbe vetett bizalmat, még ha csak időlegesen is. A jelenlegi francia kormánynak be kell látnia, hogy a Szerződés ratifikálásának szükségességére vonatkozó kommunikációja rossz, és mindenféle magyarázkodás helyett az "abszolút szükségességre" kellene helyezni a hangsúlyt. Ayrault tegnapi beszédére utalva elmondta, hogy a francia vezetés részéről felelőtlenség azt állítani, hogy a Szerződés alapvetően semmire nem kötelez és nem kényszeríti majd Franciaországot megszorítási intézkedések megtételére. Ezt senki nem hiszi el, hiszen az európai válságkezelés irányvonala sem ezt mutatja, továbbá mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy bizonyos mértékű eladósodás után megoldásként csak a megszorítási politika jöhet szóba. Ráadásul ezzel azt az üzenetet közvetítik az állampolgárok felé, hogy a Szerződés eleve kudarcra van utalva és nem jelent hatékony megoldást a válságból való kilábalásra. Az interjúban csakúgy mint a Nemzetgyűlés tegnapi ülésnapján elhangzott, hogy már 2007-ben meg lehetett volna előzni a jelenlegi válsághelyzetet, ha akkor Nicolas Sarkozy és Fillon megteszik a szükséges lépéseket arra, hogy csökkentsék a francia államadósságot. "Természetesen a történelmet nem lehet újraírni... Nem is érdemes." - kezdte érvelését Fillon. Számos gazdasági szakértő és közgazdász az akkori gazdaságpolitikát elég határozottnak ítélte meg ahhoz, hogy a kormány megtegye az adósságcsökkentő lépéseket, ám a 2008-ban eszkalálódó pénzügyi válság, majd az államadósság-válság kettétörte a jobboldali politikai vezetés ilyen irányú törekvéseit.

Franciaországban október első hete az Európai Fiskális Szerződés raifikációjáról szól, amely nemcsak a politikusokat, hanem a közgazdászokat is megosztja. A többség úgy véli, hogy a Szerződés csak a megszorításokról szól, fiskális ortodoxiát közvetít és vasfegyelmet követel. Nem tartalmaz olyan szociális és gazdasági ösztönzőket, amelyek megindíthatnák a gazdasági növekedést és megoldhatnák a magas munkanélküliségi ráta problémáját. Franciaország tényleg kénytelen ratifikálni ezt a Szerződést? Ad vitam aeternam akar függni a külső pénzügyi piacoktól? Továbbra is csak az államháztartási hiány csökkentésében lehet gondolkodni? De vajon a függésből való kitörés átvágná a gazdasági válság teremtette gordiuszi csomót?  Ezek azok a kérdések, amelyekre a France Inter megpróbál válaszokat találni a héten a politikai élet egyes szereplőinek megszólaltatásával. 

Tegnap délután tízezrek tüntettek Párizsban az európai megszorító politika ellen, egyúttal kifejezve egyet nem értésüket a jelenlegi francia gazdaságpolitika irányvonalát illetően. Jean-Luc Mélenchon ma reggeli rádióinterjújában kiemelte, a tegnapi tüntetés legfontosabb üzenete az, hogy a francia társadalom is csatlakozott ahhoz az Európában kirajzolódó, általános mozgalomhoz, amely lehetőséget teremt a "Szociális" Európa egyesítésére a megszorítások elleni küzdelemben.