UMP-botrány: deus ex machina vagy politikai ármány?

Az UMP elnökválasztási botránya immáron csaknem egy hónapja tart. Volt itt minden kérem szépen, amit csak egy politikai hatalomért való ádáz küzdelemben el lehet képzelni: óvodások módjára előadott nyilatkozatháború, szavazatok újraszámolása, csalás emlegetése, közvetítés egyik oldalról, törülköző bedobása a másikról, a pártból való kiválással fenyegetőzés, ... majd tout d'un coup jött az "ifjú varázslótanonc", aki mindent elrendezett... látszólag. Mert ugyan a két pártelnök-aspiráns megegyezett Nicolas Sarkozy-vel, hogy a legjobb megoldás az újraszavazás, de Copé az időpont kitűzését és az egyéb feladatokat illetően füle botját sem mozgatja. A botrány kuszaságának kibogozására tett kísérleteim közben azonban mégsem tudom kiverni a fejemből a gondolatot: ki áll mindennek a hátterében? Tényleg nem lehet másképpen pontot tenni az ügy végére? Miért ragaszkodik mindkét fél annyira ahhoz, hogy ő a hivatalosan (!) megválasztott pártelnök? Politikai ármány van a háttérben, amelynek szálait a nagy "békítő", Nicolas Sarkozy mozgatja? Vagy pusztán egy "isteni beavatkozás" eredményének kell tekinteni a történteket?

A pártelnöki választás estéjén Nicolas Sarkozy minden bizonnyal elégedett volt az eredménnyel. Jean-François Copé "győzelme" a legjobb végkifejlet volt, ami csak születhetett a jövőbeni politikai visszatérése szempontjából. Sarkozy a kampány alatt ugyan folyamatosan azt hangoztatta, hogy ő visszavonult a politikától, és egyik jelöltet sem támogatja, mégis sejteni lehetett, hogy terveiben Copé győzelme szerepel - már csak azért is, mert fia, Jean Sarkozy nyíltan Copé mellett tette le a voksát. De miért Copé? Naiv szemlélői lennénk a politika nyújtotta cirkuszi műsornak, ha elhinnénk, Sarkozy tényleg "nyugdíjas" lett, és civil életet kíván élni a jövőben. A nagy visszatérés sikerének pedig fontos kulcsszereplője egy olyan pártelnök, aki - ha eljön az idő - semmilyen akadályt nem gördít elé a köztársasági elnökjelöltség felé vezető úton. Jól kidolgozott stratégia; mégis jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az ördögi gépezet elszabadult...

Fillon nem mond le a párt egységét veszélyeztető tervéről (az őt támogató nemzetgyűlési képviselőkkel együtt új pártot alakítana, és ennek megfelelően a parlamentben is új frakciót hozna létre), amíg megfelelő módon meg nem állapodnak az új szavazás időpontjáról, illetve lebonyolításának feltételeiről. Ám ez nem kizárólag presztízs kérdés. A kemény fellépés elsősorban Nicolas Sarkozy ellen szól, akinek mindenekfelett álló tekintélyét Fillon immáron szemrebbenés nélkül elutasítja. Copé utóbbi napokban tett reakcióiból szintén kitűnik valamiféle ellenállás Sarkozy kizárólagos autoritásával szemben. Valószínűleg Copé is felfogta, hogy itt már saját magáért kell játszania, ahogyan azt Nicolas Sarkozy is teszi önmagáért, hiszen a közvetítő tárgyalások alkalmával bebizonyosodott, hogy az az ember, aki a színfalak mögött ugyan, de teljes mértékben támogatta a választási kampány során, most kész ejteni őt az UMP egységének megőrzése érdekében, s ami a legfájóbb, akár Fillon végleges győzelmének árán is.

És lám... Annak a Sarkozy-nek a gépezetében, aki mindeddig abban a hiszemben töltötte "nyugdíjas napjait", hogy mindent az ellenőrzése alatt tart, hirtelen csikorogni kezdtek a fogaskerekek. Hogy ki a felelős azért, hogy az UMP a nagy összeborulás helyett zsákutcába jutott? Sarkozy? A jelöltek? Vagy csak egy feltételezett deus ex machina-val állunk szemben? Véleményem szerint mindhárom... Senki sem mentesül a felelősség alól. Nicolas Sarkozy roxforti varázslótanoncot játszva igyekezett érdekeinek megfelelően alakítani a végeredményen, míg Copé hagyta magát e nyilvánvaló cél érdekében kihasználni. És valljuk be, Fillon bolond lenne hagyni magát, ha egy cseppnyi esély is van rá, hogy nevető harmadikként kerüljön ki ebből a politikai csatározásból. Ugyanakkor a két jelölt elkövettett egy óriási hibát: ezzel a kakaskodással kibontakozási lehetőséget teremtettek egy harmadik fél számára, aki nem feltétlenül Nicolas Sarkozy lesz...